Elbúcsúztattuk Villányi Károlyt, egykori tanárunkat

Itt állunk - a kővágóörsi és szigligeti diákjai képviseletében - Tanár úr, Karcsi bácsi ravatala előtt, aki 1919-ben született, 1939-ben szaktanítói, majd 1948-ban, a Pécsi Püspöki Tanítóképző Főiskolán magyar-történelem szakon oklevelet szerzett, közben megjárta a második világháború borzalmait.
Édesapja kántortanító volt és ő maga is kántortanítóskodott.
Emmy nénivel 1941-ben, Pécsett kötöttek házasságot, melyben 64 évig éltek jóban-rosszban egymás mellett, boldogan.
A dél-vidéki, palánkai, majd Pécs környéki évek után 1954-től Kővágóörsön, végül, az 1962/63-as tanévtől pedig itt, Szigligeten plántálta, öntötte az ismereteket, a tudományt kis diákjaiba, Emmi nénivel, osztályfőnökünkkel az oldalán.
Bennünket, tanítványait, akik itt megjelentünk, 1959-ben, 40 éves korában bocsátott Kővágóörsön az élet útjára azzal az útravalóval, hogy: - Jegyezzétek meg jól, énekelve, dalolva a munka is könnyebb, és hogy mindig, minden körülményben emberek maradjatok.
Megfogadtuk, és megpróbáltunk eszerint élni.
Van egy mondás, mely szerint:
Akkor szolgáljuk Istent igazán, ha gyönyörködünk az ő gyönyörűséges világában elragadtatott szemmel, mert arra teremtett bennünket, hogy dolgozzunk, reméljünk, örüljünk, hogy szenvedjünk, hogy szeressünk, hogy teljességgel éljük azt az életet, amit ő adott nekünk, hogy boldoggá tegyünk másokat, hogy gyermekeket neveljünk.
Karcsi bácsi - és Emmi néni - mindezt a szolgálatot megtették. Emberszerető hivatásuk mellett felneveltek négy gyermeket, nem is akárhogyan. Karcsi mérnök lett, Eszter, Tünde, Edit pedig pedagógusok. Nyugdíjba vonulásuk után is segítették nevelni gyermekeiknek az unokákat: Gyurit, Ádámot, Zitát, Nórit, Márkot, Lexit, Mátét, Roxánát, mégpedig nagyon értékes emberekké. Karcsi bácsi még két dédunoka, Áronka és Dávidka születését is megérhette 5 évvel ezelőtt, akik nagy boldogsággal töltötték el, találkozásainkon mindig örömmel mesélt róluk.
Visszaemlékezve magunk előtt látjuk 1955-ben, 10-11 éves kis gyermek önmagunkat, amikor osztályfőnökünk, magyar-, rajz-, technika tanárunk, a mindig mosolygós, kedvesen szép, a tudományt szájunkba rágó Emmi néni lett.
Mire tanított bennünket?  Emberségre, a magyar nyelv szeretetére, a szép magyar kiejtésre, az olvasás örömére és még annyi más egyébre. Soha nem felejthetjük azokat a magyar órákat, magyar szakköröket, amelyeken a hagyományok megtartására, azok tiszteletére, továbbvitelére, gondozására biztatott bennünket. Felejthetetlen, ahogy rajz- és technika órán láttatta velünk a tárgyakat, a színeket, és megismertetett a kézimunkázás szépséges örömeivel is.
Aztán magunk előtt látjuk történelem-, énektanárunkat, a karcsú, magas, szálfaegyenes, a leadott tananyagot szigorúan vevő és számon kérő Karcsi bácsit, akinek szigoráért csak hálásak lehetünk. Látni véljük 40-45 éves, délceg termetét, amint vállán az elmaradhatatlan harmonikájával megjelenik énekórán, vagy átszellemülten önti belénk a történelmi ismereteket, sőt egy ideig (Tünde lányuk születése után Emmi nénit helyettesítvén) az irodalom-nyelvtan tudományát is, s ami még nagyon fontos, a hazaszeretetet. Tetszik látni, Karcsi bácsi, szigorúan szerető, de tudatosan nevelő tanítómesterünk, hogy osztályunkból két társunk vállára sikerült áttennie még a harmonikát is.
Azután felejthetetlenek még az énekkari élmények, amelyeken a kötelező tananyagon kívül megszerettette, felismertette velünk a zene, a dal szépségét, lényegét, fontosságát, a zene által bennünket ért öröm átélését, az együtt éneklés nagyszerűségét.  Elmondhatjuk Karcsi bácsiról és Emmi néniről, hogy nem csak tanítottak, de életre szólóan neveltek is bennünket, s úgy érzem, még azt is elmondhatjuk, hogy emberré.
Az a négy év, amelyet e két tanárunkkal, nevelőnkkel a legfogékonyabb korunkban együtt tölthettünk, igen csekély idő egy ember életében, de ha az tartalommal van megtöltve, ezt ma már tudjuk, maradandó nyomot hagy bennünk. Meghatározó volt számunkra, hiszen – a többi tanítóink mellett - jórészt e két ember gondolatai, nevelési módszere, szellemisége alakította életünket. Hálával és szeretettel gondolhatunk vissza rájuk.
Amióta az iskolánktól elköszöntünk, hetvenkedő nagyszülők lettünk, sőt van köztünk, aki már dédszülő, de ma újra gyermekekként, kis diákokként álljuk körül Karcsi bácsi földi maradványait, akitől találkozásaink alkalmával még mindig tanultunk, mondhatjuk, hogy utolsó találkozásunkig is nevelt bennünket.
Múlt héten, szerdán, miután még Eszter harmonikájának hangjaira együtt énekeltünk, ezzel a kívánsággal búcsúzott tőlünk, amit mi maximálisan tiszteletben tartunk: - a temetésemre egy szál fehér rózsával gyertek majd, és azt, amit koszorúra költenétek, adjátok a rászorulóknak. - Tanár úrnak tisztelettel jelentem, így teszünk! A szertartás végén átadjuk majd Polgármester úrnak, hogy fordítsák az iskola legrászorultabb gyermekére, vagy magának az iskolának a megsegítésére.
Tanár úr!  Köszönjük a teli tarisznyát! Örökre szívünkben élnek mindketten, és szeretetük fénye lelkünkben nagyon-nagyon messzire világít.
Életének utolsó időszakában, szellemének teljes épségében, de testének elgyöngült állapotában is boldog ember lehetett: Szerető családja ápolta, óvta, biztatta az élet elfogadására, és otthonában, Tünde lánya altató dala mellett hunyta örök álomra szemeit.
Most, ahova már évek óta vágyott, eljutott Isten országába, végre találkozhat élete szeretett párjával, Emmi nénivel. Utolsó üdvözletünkkel azt kívánjuk: az örök világosság fényeskedjék mindkettőjüknek.

Sipos Ottóné Rózsika