Palonai Magyar Bálint

Kategória: A szigligeti vár lakói

Tartalomjegyzék

 

Szikra János festőművész munkája
Szikra János festőművész munkája

A XVI. században vitézeinknek majd mindegyike jó nevet és vitézi tisztséget igyekezett szerezni. E kettő nemcsak a mieink között szerzett néki elismerést, hanem a törökök közt is. Számtalan egykorú levél hirdeti, hogy a végbeliek milyen féltve őrizték vitézi tisztségüket, mennyire igyekeztek, hogy azon semmi csorba ne essék; mert bármit szívesen elviseltek, csak azt nem, hogy a török vitézek szemében az ő hírük ás tisztségük kevesbedjék. Sok-sok végbeli vitézünk levelében olvashatjuk: „inkább akarnám holtomat, hogy nem mint éltemet, de vitézi tisztességemet megrútítani nem hagyom. Ha eddig megőriztem, vétket vallani ezután sem akarok.”
Ne gondoljuk, hogy csupán a hiúság és a kérkedés ösztökélte katonáinkat a jó név és a vitézi tisztesség megszerzésére. A magyar katonával vele született már az igyekezet, hogy ő is van oly merész és vitéz, mint más nemzet fia! S ha valamikor, úgy a hazai törökkel szemben igyekezett ezt mindenki kimutatni. Állandóan folyt tehát a küzdelem a vitézi elsőbbségért. A nemzeti büszkeség állandóan arra ösztökélte a mieinket, hogy olyat míveljenek, ami még a török csodálatát is felköltse. És történtek vitézi bajviadalok, merész és hihetetlen kalandok, hallatlan bravúrok, mikről a magyar évkönyvek mit sem tudnak. Szomorú, de való, hogy egész sereg jelentéktelen idegennek neve bejutott történetünkbe csak azért, mert a császári grácia és a rövidlátás szerepet juttatott nékik. A saját jeleseink meg kimaradtak onnét; mert a szerencse nem emelte őket magasabb polcra, bárha az ország védelmében váltig égtek és gerjedeztek is, bárha hazájukért a földi lét legnagyobb kincsét: az életüket is feláldozták.
S minél távolabbra esünk a küzdelmes időktől, a feledés annál erősebb lesz: annál kevesebben törődnek a magyar vitézi kor hőseivel. Változnak az idők, változik az emberek fölfogása is. A XVI. században a harctéren szerzett hírnevet, a haza védelmében hozott áldozatot nagynak és dicsőnek tartották. Az érdemes vitézeket a lantosok megénekelték, a végházak őrségei dicsőítették. Még török végházak vitézei is magasztalták az ilyent s poharat ürítettek egészségére. S a vitézi énekek a végházakban szájról-szájra jártak.
A haza védelmében elesetteknek nagy tisztességet adtak. A főbb vitézeket országos részvét kísérte sírjukba. Márványba vésték tetteiket s gyászlobogót helyeztek sírjuk fölé. Ez a lobogó, melyet temetőzászlónak híttak, az illető tisztnek csatazászlója volt. Dicsőségének hirdetője tehát sírba kísérte őt. A meghalt fővitéznek fegyverzetét és főlovát a királyhoz vitték s ez s fegyverzetet a császári gyűjteménybe helyeztette.
Szép, igen szép dolog volt ez az emlékezés, az érdemnek ez a méltánylása. S nem is maradt hatás nélkül. Küzdő ifjúságunkban az emlékezés keltette föl a dicsőség után való vágyat a hazáért való áldozást, a hazaszeretetet. Nagy példákon ők is naggyá igyekeztek lenni.
És sok-sok év múlt el, de a XVI. században a vitézek emléke feledésbe nem merült. Ezekről beszélt minden jóravaló végbeli. Ezek példája tüzelte a küzdőket, ezekről mesélgettek a gyermekeknek a ezek adtak vigaszt a harcból kivénült aggoknak.
A XVI. század küzdő népe szentül hitte, hogy a haza védelmében kitűnt hősök sírján örökké lobogni fog a temetőzászló s a kései utódok örökké emlegetni fogják azt, amit ők márványba vésettek. Gyarló hit, hiú remény volt ez. A lobogós kopják hamar elrongyolódtak, az idő vasfoga még a márványemlékeket is megőrölte. Nem maradt semmi. Nem is akadt, aki a múltak emlékeit föl-fölújította volna. Talán nem is volt kinek. Hiszen az emberek gondolkozása az idővel együtt versenyezve változik. Akiket valamikor nagyoknak tartottak, azokat idővel már említeni is elfeledik. S minél jobban repül az idő, annál nagyobb űr támad a régi és az új világ hite s gondolkozása között. Amit a letűnt századok dicsőnek, nagynak tartottak, azt a jelen már csak félvállról emlegeti, ha ugyan emlegeti. Szó, ami szó, de a hősök korát lejáratták, s akik egykoron tündöklő például szolgáltak ifjúságunknak, a régi fényüket tán soha többé vissza nem nyerik. S mégis, amire senki nem gondolt, elérkezett az idő, mikor föl kell újítanunk a régi honvédők dicső küzdelmeit. Olyan helyzetbe jutott hazánk (ha nem rosszabba), mint török világban volt. Régi dicsőségünk hamujából újra ki kell keresnünk a gyöngyöket. Föl kell újítanunk a honvédő nagy küzdők és küzdelmek emlékét, hogy példájukon okuljunk és tanuljunk. Ha a régi magyar hazát óhajtjuk vissza, erre föltétlenül szükség vagyon.

A XVI. század derekán a Magyar Bálintnál ismertebb név széles Magyarországon kevés akadt. Emlegették is eleget! Hatalmas, bátor és erős legény volt őkigyelme; a Dunántúl folyó harcoknak lüktető szíve, a személyes viadaloknak kitanult mestere, az igazi huszárnak remek példája ő, akin sok jó vitézünk vett szívet és lelket magának. A nagy Thúry Györgynek, a hős Horváth Markónak és Zrínyi Miklósnak volt a kortársa és harcaiknak osztályosa. Kevés híja volt, hogy Szigetvárat nem ő védelmezte. S ha elfogadja a neki ajánlott szigeti kapitányságot, biztosra vehetjük, hogy éppúgy megállja a gátat, mint Horváth Márkó vagy Zrínyi Miklós. Mert a hadakozás dolgában ő is tudós és bátor vitéz volt, mert a félelmet ő sem ismerte, a halált ő sem félte. Egy emberöltőn védte Balaton vidékét s kemény harcokat vívott a törökkel Somogy megye birtokáért. S míg a karja bírta, a török ott úrnak nem mondhatta magát. Vitézi hírnevét mi sem mutatja jobban, mint az a körülmény, hogy a szomszéd török urak folyton panaszkodtak reá, bajviadalokra hívogatták őt s büszke volt az a török fővitéz, aki kopját törhetett véle.

 

Találatok: 9496
DMC Firewall is a Joomla Security extension!