Lipták Gábor - A szigligeti leányrablás

 

LIPTÁK GÁBOR

A SZIGLIGETI LEÁNYRABLÁS

Nyár volt. Tikkasztó. Forró szelek fújtak. A Balaton
átmelegedett, mint egy pocsolya, a kutakból langyos vizet húztak
a vedrek. A jégvermekben megolvadt a jég. Izzadt, szédelgett,
kóválygott a hőségben a török sereg, több mint háromezer harcos.
Kanizsa várától az aligai földsáncokig, végig a párolgó víztükör
partján.
A meleget még csak elviselte volna a török katonaság, de sokkal nehezebb volt megbirkózni
az unalommal. Itt éltek, ezen az idegen földön, ahol a magyarok kitértek az útjukból. S ha
kitérniük ki nem lehetett, akkor sem tudtak beszélgetni velük, hiszen nem értették a nyelvüket.
Igaz, sokat gyakorlatoztak és meneteltek – de nem lehet öt évig csak gyakorlatozni és
menetelni! Már pedig öt év óta egy puskalövés sem esett, mert a bécsi császár és török szultán
békét kötöttek egymással.
Persze nem volt ez igazi béke. Éjszakánként éberen őrködtek a strázsák, s lesték a túlparti
tábortüzeket. Amikor – száz éve is elmúlt – Buda elesett, szabad lett az út a Balaton somogyi
partja felé. Fokon hamarosan kiépítette a török erős sáncait. Megerősítette Balatonendrédet, és
Szemesen várat épített a gyűlölt fonyódi várkapitány, Palonai Magyar Bálint ellenében. Mert
Fonyód vára, az utolsó magyar erődítés a somogyi oldalon, még több mint harminc évig tartotta
magát. Négy ostromot is vezetett ellene a pécsi, koppányi, simontornyai s a kaposi török, de a
vár magyar maradt Magyar Bálint haláláig. Akkor aztán már nem tudta senki megvédeni
Fonyódot, s a tó egész déli partja török kézre került. Ennek is elmúlt már hetven esztendeje, s
azóta is a török maradt az úr ezen a vidéken.
Most már csak az északi parton védték végvári vitézek a magyarság erős várait; ők onnan, a
török pedig eminnen leste az ellenfél minden moccanását. De hiába lestek. Béke volt, csend
volt, kánikula volt. A katonák unalmukban legyeket fogdostak, s aki még ahhoz is lusta volt,
leült egy fa árnyékába, és ásítozott.
Ha egy katona unatkozni kezd, akkor már nem is igazi katona. Elkezd gondolkozni. Mindenféle
balgaságok jutnak eszébe, például az, hogy mit keres ő itt, messze idegenben, mikor odahaza
éhezik a család. S éhező családjára gondolva észreveszi, hogy milyen nyomorúságban élnek
körös-körül ezek a szegény magyarok; márpedig ha egy katona sajnálni kezdi az ellenséget,
akkor kicsorbul a kardja éle, nem talál többé célba a puskája, és olyan hasznavehetetlen lesz a
harcban, mint egy sápítozó, siránkozó öregasszony.
Ali Korbudzsinak hívták a török sereg vezérét. Könyörtelen, vad, véreskezű ember volt, azért
is bízták meg a parancsnoksággal. Köznyelven úgy hívták: „foki bég”, mert Siófokon tartotta
székhelyét. Igaz, hogy a „bég” büszke rangjával nem dicsekedhetett, tulajdonképpen csak
janicsárok ezredese, „csorbadzsi” volt, de az ő uralma alatt állott a Balaton déli partjának
minden helyőrsége, minden erődítménye és minden kikötője. Ő parancsnokolt a török
hadiflottának is, mely pontosan a mai Siófok kikötőjében állomásozott. Vagy ezer ember
befogadására való hajóhada volt akkor a töröknek a foki kikötőben, portyázó csapatai ezzel
nyugtalanították a parti lakosságot. Nagy flottának számított ez abban az időben! A naszádok
között voltak olyanak, amelyek hatvan-nyolcvan embert, felszerelést, lovakat és élelmet tudtak
szállítani.
Azon a nyáron ott, ahol az iszapos medrű Sió a Balatonból kifolyik, huszonhét különböző
nagyságú, tölgyfából ácsolt vitorlás bárka horgonyzott. A hajókat körbeállították, erős kötelekkel
egymáshoz kötötték, mint valami úszó várat. Középen, vagyis a főhelyen állomásozott a nagy
hasú vezérhajó, melynek árboca kétszer olyan magas volt, mint a többieké.
A hőségben Ali Korbudzsi a vízre költözött. A vezérhajón fölverték a kúp alakú, keleti
szőnyegekkel kárpitozott, pompás hadisátrat, s előtte éjjel-nappal két strázsa vigyázott
mozdulatlanul, mint a cövek. Buggyos nadrágú török flintás volt az egyik, aki egy lófarkas
hadijelvényt tartott a kezében, a másik pedig övvel leszorított piros dolománt, a janicsárok
elviselte volna
öltözékét viselte, s a janicsárok vérpiros zászlaját emelte, melyre ezüst félhold és görbe kard
volt kihímezve. Ali Korbudzsinak ugyanis - aki maga is janicsár volt - háromezer harcoson kívül
ezer janicsár is szolgált a keze alatt. S Ali egy nap azon vette magát észre, hogy elpuhult, züllő
katonái közül idestova már csak a janicsárokra számíthat. Mikor erre rájött, két nap nem aludt
nyugtalanságában, s aztán elhatározta, hogy valamilyen csetepatéval fölfrissíti a harcosok
vérkeringését.
Kémei hírül hozták, hogy Tóti Lengyel Gáspár, a szigligeti vár kapitánya százhúsz java
katonáját néhány napra odakölcsönözte a csobánci vár kapitányának. Igaz, hogy az öböl s a
vár védelmére néhány kis magyar hajó – ahogy akkor nevezték: sajka - is állt valahol a nádban,
s ezek legénysége fent lakott a kis erődben, mely abban az időben még ott állt az Óvár
csúcsán, de ez a kis csapat nem veheti fel a harcot az erős török hajóhaddal. Más szóval: a
szép szigligeti táj, az Aranykagyló, a gazdag Badacsony egy időre fegyveres őrség nélkül
maradt. Kitűnő alkalom, hogy jól odapörköljön a magyaroknak, s vérontás nélkül, egy kis
rablással felpezsdítse katonái szívét. Elrendelte hát, hogy azonnal szereljenek föl kilenc nagy
hadigályát, s azok az esti széllel induljanak Szigliget vára felé. Meghagyta, hogy kerüljenek
minden fegyveres összetűzést, mert a béke megszegését zokon venné a török porta; de
szabad kezet engedett a katonáinak, hogy egyenek-igyanak, égessenek, pusztítsanak és
raboljanak kedvükre.
Erre a hírre úgy felpezsdült a török tábor, mint rajzás előtt a kaptár. Izgalom szállta meg a
lelkeket. Ropogtak a kenderkötelek, csapkodtak a vitorlák, mikor a gályák a jó széllel hosszú
hadiláncban kifutottak a foki nyúlgát mögül. Még az otthon maradottakat is boldog várakozás
töltötte el; Ali bég ugyanis elrendelte, hogy másnap estére - mikorra a hajóhad visszatérése
várható volt – nagy harci ünnepséget rendezzenek, s a gazdag zsákmány a meg a vidám
lakoma reménye még a legálmosabb közkatonát is boldog várakozással töltötte el. A Rókarántó
ugyancsak könyöknyi domb, de ha az ember fölkapaszkodik a gerincére, éppen odalát a
szigligeti várra. Ahhoz ugyan túl messze a vár, hogy emberi alakokat is fel lehessen ismerni,
hacsak különlegesen jó szeme nincs valakinek. Igaz, egy tizenöt éves lánynak jó szokott lenni a
látása, hát még ha a szerelem meg is élesíti; nemhogy a szigligeti várban, hanem a még a
holdban is felleli mátkáját. Így aztán nincs mit okoskodni rajta, hogy a szépséges Szekfű Rózsi
csak a maga ámítására színlelte a szőlőkapálást, s inkább a vár bástyáin és lőrésein hagyta
kalandozni tekintetét, hol itt, hol ott ismerve föl a nyurga termetű deákot, Darabos Ferkót, a
jegyesét. Egyszer-kétszer még integetett is, de a várból senki sem intett vissza.
Emiatt aztán hamar megelégelte az integetést, de még a kapálást is. „Holnapra is maradjon”
– gondolta, s felnyitván a présház alatti pincéjük ajtaját, szépen a sarokba támasztotta a kapát.
Ezzel el is indulhatott volna hazafelé, a parti házacskába, ahol az anyja már várta meleg
ebéddel; de az egyik hordó tetején észrevette tükröcskéjét, s el kezdte magát nézegetni benne.
Szegény Rozit igazán a hiúsága taszította veszedelembe; úgy belemerült szépsége
nézegetésébe, hogy meg sem hallotta a félrevert harangok kétségbeesett kongását.
Verték pedig félre Szigligeten, Réhelyen, Tomajon, Tördemicen s a Szent György-hegyi
kápolnában, s futott a nép vagy föl a hegyekbe, vagy – aki tehette – a szigligeti várba, ahol
oltalmat remélt. Száz év óta a félrevert harangok jajongása azt jelentette: „Jön a török – fuss,
amerre látsz!” Özvegy Szekfű Máténé is, mihelyt a harangszó a fülébe jutott, kiszaladt a ház
elé, és hívta a lányát. Rozit nem látta ugyan, de látta a hegyoldal tele menekülőkkel. Azt hitte,
az ő leánya a Rókarántó gerincén már felfutott a várba, s elindult ő is arrafelé. Odafent
azonban hiába kereste Rozit, csak Darabos Ferkót találta meg a déli várbástyán, ahol három
markos katona fogta a cingár deákot.
- Erisszetek! – üvöltötte Ferkó, s megpróbálta magáról lerázni a szorító karokat. – Ti énnekem
nem parancsolhattok!
Úgy látszott már, hogy a háromszoros túlerőt is lerázza magáról, mikor odajött Lengyel Gáspár,
a vár kapitánya. Az ő csitító szavára már inkább hajlott a deák.
- Nyugodj meg, Ferkó fiam. Mégsem rohanhatsz egyedül a biztos halálba.
- Tétlenül nézzem, hogy rabláncra fűzik a mátkámat? Adjon egy kardot, hadd menjek utána,
nagy jó uram!
Mikor Rozi anyja megértette a szavak értelmét, a mellvédhez rohant. Még idejében jött, hogy
lássa: miként hurcolja Rozit három vad török a parton kikötött gályára. Az anya felsikoltott, és
leánya nevét kiáltozva, zokogva hullott a mellvéd köveire. Szegény Rozi ugyanis addig időzött a
borospince hűvös félhomályában, míg el nem hallgattak a harangok. Gyanútlanul indult
hazafelé a szépen gondozott szőlősorok között. Mátkája járt az eszében. S előre örült az
estének, amikor Ferkó szokása szerint bekopogtat náluk, leakasztja a falról nyenyeréjét, ezt
a nyakatlan, kisbőgőre emlékeztető zeneszerszámot, s halkan dudorászva, édes, szerelmes
nótákat dünnyögve bámulja őt dióbarna, hűséges szemével, míg csak Szekfűné vacsorához
nem szólítja őket…Sütött a nap, s egy testes sötét hasú felhő olybá tűnt a Badacsony fölött,
mintha tűzhányónak álmodná magát a hegy, s újra pöfékelné ormáról a füstöt. Darazsak
dongtak az érni készülő szőlőfürtök között, s Rozi egyszerre gondolt Ferkóra, a nyári
napsütésre, a badacsonyi felhőre és az édes szavú nyenyerére. Csak a törökkel nem
gondolt Rozi. Nem vette észre a nádasban elrejtett gályákat, de ha észre veszi is, tán akkor
sem gondol rosszra, hiszen a magyaroknak is voltak hajói a Réhelyen. Évek óta híre-pora
sem volt a töröknek Szigligeten, arra pedig még álmában sem gondolt volna, hogy az
ellenség fényes nappal rohanja meg a büszke vár árnyékában húzódó falvakat és tanyákat.
Gondtalan szívvel lépte át házuk küszöbét. Amikor az üres és kifosztott falak közt három
vad arcú flintást pillantott meg, szeme tágra nyílt a rémülettől, s torkán megakadt a kiáltás.
Ösztönösen hátrálni kezdett, de a leghatalmasabb török elállta az ajtót. Aztán elégedetten
felröhögött, és Rozi kezét hátrakötözve, társaival közrefogta, és elindult vele a part felé. Rozi
könnyi fátyolán át még csak annyit látott, hogy az utolsónak maradt török a falról leakasztja
és hóna alá csapja Darabos Ferkó féltve őrzött zeneszerszámát. Ezzel aztán úgy bevégezte
a rablás munkáját, hogy egy tűzvész sem különbül; mert özvegy Szekfűné csinos portáján
nem maradt egyetlen lábasjószág, egyetlen bödön a kamrában, egyetlen ruha sem a
ládában. Csak a falra vert szögeket hagyta meg a török – tán hogy ha hazakerül a ház
gazdája, legyen mire felakasztania magát.
Lehet, hogy Szekfűné végső kétségbeesésében és is dobta volna magától az életet, ha
Tóti Lengyel Gáspár vissza nem csöpögteti lelkébe a reménységet. A vitéz várkapitány
fogcsikorgatva s tehetetlenül nézte végig a bástyáról a portyázók pusztítását. Keserű
szemrehányással illette magát, mert kölcsönadta fegyvereseit a csobánciaknak. Azonnal lóra
ültette futárait. Az egyik Csobáncra vágtatott, a hazarendelt minden fegyverforgató embert. A
másik Tihanyba sietett. Hogy Karacsin Mátyás kapitány uram segítségét kérje az
ellentámadáshoz. Egy harmadik ember leszáguldott a szigligeti öbölbe, s elrendelte, hogy
szereljék föl az összes hadibárkákat… a várkapitány elszántságát látva Darabos Ferkó is
megnyugodott.
- Nagy jó uram - szólította meg a várkapitányt -, ha minden parancsod szerint történik,
mikorra remélhetem szabadulását elhurcolt mátkámnak?
- Mához harmadnapra rátörünk a siófoki hajóhadra, s ne legyen többé kard a kezemben, ha
ízzé-porrá nem zúzzuk ezeket az átkozott gályákat.
- S mi lesz addig a leánnyal, nagy jó uram? – hördült fel a deák.
- A leányra addig Isten vigyázzon! – mondta a kapitány.
- Jobban szeretném, ha Isten mellett én is vigyázhatnék rá, nagy jó uram. Ígérem, hogy
nem teszek bolondságot, azonban légy irgalmas hozzám és az ártatlan leányhoz. Engedj
sajkámba ülnöm, hogy kikémlelhessem a török helyzetét, és hírt hozzak a készülődésükről.
Lengyel Gáspár csak egy pillantást legény dühtől és bánattól izzó arcára, s tudta, hogy a
várbörtön legnehezebb bilincsei sem bírnák visszatartani. Így hát fölfegyverezte egy kétélű
tőrrel, melyet Ferkó a kabátja ujjába rejtett, s megengedte, hogy sajkába ülve, óvatosan
kövesse a hazafelé vitorlázó törököt. Így történt, hogy a lófarkas gályák távozása után egy
kis könnyű sajka evezett ki s nád sűrűjéből, s mintha egy porszem követni merészelné a
pusztító szélvihart, nyomon követte a hazatérő hadihajókat.
Már alkonyodott, amikor másnap a siófoki nyúlgát végében megfújta kürtjét az őr. Erre a
jeladásra felpezsdült a török tábor. Örömtüzek gyulladtak a parton, a szakácsok sikálni
kezdték a kondérjaikat, a kukták hozzáláttak a halak pucolásához, fellobogózták a sátrakat, a
nagy tisztogatás és rendcsinálás folyt mindenfelé. Sokan kisiettek a partra, hogy lássák a
hajók kikötését, de már leszállt a szürkület, majd teljes sötétség borult a tóra, s a hajók még
mindig késtek. Pedig az őr parancs szerint akkor fújta meg kürtjét, amikor az első vitorlát
feltűnni látta a tihanyi szorosban; a késésnek az volt az oka, hogy a hajók hirtelen támadt
szélcsendbe kerültek, s már majdnem éjfélre járt, amikor horgonyt vetettek a siófoki öbölben.
Addigra teljes lett a szélcsend, súlyos, vihar előtti mozdulatlanságban csillogott a tó. A parton
azonban dobok peregtek, kürtök rivalgtak, Ali Korbudzsi fehér lován, tizenkét zászlótartó
követve, szemlét tartott a foki sereg arcvonala előtt.
A szemle végén a vezérhajóra vitette magát. Ott meghallgatta a portyázó hajósok jelentését, s
megdicsérte őket a bátor haditettért, melyet egy vércsepp hullatása nélkül végeztek el, tehát
valójában nem szegték meg a szultán békeparancsát sem. Eközben a hadigályákról minden
rablott és zsákmányolt holmit összehordtak egy különálló hajóra, s meghívták Ali béget, hogy
szerzeményeiket tekintse meg. A töröknél az a szokás járta, hogy a parancsnok szabadon
választhatott a zsákmányból, még akkor is, ha személyesen nem vett részt a portyában.
Ali bég és kísérete átment a zsákmányhajóra. Minthogy a hajók körben álltak, kötelekkel voltak
egymáshoz kötve, még csónakba sem kellett szállnia, hanem deszkahidakon sétált egyik
hajóról a másikra, egészen az utolsó gályáig, itt aztán meglátta mindazt, amit az
Aranykagylóban a legszegényebb tomaji halászkunyhótól a legmódosabb szigligeti udvarházig
össze tudtak rabolni az ólakból, a pincéktől, a szobákból és a kamrából. Nagyrészt élelem, ruha
és sok, csaknem értéktelen holmi, az elszegényedett ország kifosztott népének szegényes
cókmókja. A legmódosabb házban is alig akadt értékes rabolnivaló már. Az úri nép rég
elmenekült a végvári vidékről, csak a szegény maradt a helyén, s annak alig volt egyebe a
rajtavalónál. Mégis akadt a zsákmányban két jókora vasláda, valamelyik elhagyott falusi kastély
pincéjéből ásták ki a martalócok. Azokban aztán annál több kincs lapult. Most ott hevertek a
fedélzetén, felfeszített pántokkal a csorbadzsi előtt, tele ékszerrel, csipkével, arany- és ezüst
drágaságokkal. Arannyal kihányt menték, gyöngyökkel kivarrt női pruszlikok, bársonyhüvelyben
gyémántokkal kirakott markolatú díszkardok csillogtak összevissza dobálva a fedélzeten,
melynek végében hátra kötözött kézzel egy leány gubbasztott, s homlokát térdén nyugtatva sírt.
Ali Korbudzsi szeme egy pillanatig megállt a leányon, aztán visszafordult katonáihoz, akik az
egyik ládából vert arany násfát (függő ékszer) emeltek ki. Akkora rubinok csillogtak benne, mint
egy mogyoró. A násfa piros bársonypárnán nyugodott, mellette két fülönfüggő, könnycsepp
formájú igazgyöngyökkel.
- Azt hiszem – mondta a portyázó hajók vezetője -, hogy a kutyahitűek császárnőjének sincs
szebb ékszere a kincstárában. Engedd meg hatalmas bég, hogy lábad elé tehessük.
Ali Korbudzsi azonban csak futó pillantásra méltatta a vagyont érő ékszert. Odalépett a
leányhoz.
- Mutasd az arcodat, leány! – szólt rá.
Szekfű Rozi nem tudott törökül, és megijedt az ismeretlen szavaktól. Felpillantott, s egy vad
tekintetű, de pompás öltözékű férfit látott maga előtt, aki fehér sapkát viselt – melybe
ezüstkanál volt beletűzve -, továbbá kék bársonyból varrott buggyos nadrágot és piros
szattyáncsizmát. Ijedtében eltakarta az arcát; Ali Korbudzsinak azonban elég volt az a pillantás.
Melyet a leány könnyáztatta arcára vetett.
- A leányt választom – mondta kísérőinek. – Oldjátok le róla a köteléket, és hozzátok hajómra.
Rozi ebből sem értett semmit. Azt sem tudta mire vélni, hogy egyszerre megszabadul
kötelékeitől; mikor azonban erős kezek megragadták, és a nagyúr után kezdték taszigálni,
kétségbeesésében felsikoltott.
A csöndes mozdulatlan vízen messzire elszállt a sikoltás. Darabos Ferkónak, aki kis
sajkájával épp akkor evezett be a siófoki öbölbe, megszázszorozta erejét és dühét. Néhány
perc múlva lélekvesztője odasimult az egyik sötéten felmagasló gálya oldalához. A deák
macskaléptekkel felkúszott a hajó fedélzetére.
Abban a feldúlt és kiégett Magyarországban, melyben már több mint száz éve terpeszkedett
a török, a legtöbb szenvedés s gyermekeknek jutott osztályrészül. Senki sem számolta, s így a
történelem fel nem jegyezhette, hány apátlan-anyátlan gyerek kóborolt az utakon, hány
kegyetlen ajtó csapódott be előttük, hány éjszakát töltöttek esőben-szélben, a felhős égbolttal a
fejük fölött, s hányszor feküdtek le éhes gyomorral, a csillagos eget nézve vacsorára. Darabos
Ferkó is egy volt a sok kóbor közül. Több mint tíz évig járta az utakat. Mindenütt, ahol
befogadták, felszedett valamit. Megtanult németül és törökül. Tudott írni, olvasni, furulyán és
citerán játszani, fából szobrot faragni, pergamenre képet festeni, almát lopni fáról, más horgáról
a halat elorozni. Csak egyet nem tudott: félni.
A sok hányódásban-vetődésben nem volt ideje a félelmet megismerni. A legszorongatóbb
helyzetből is kivágta magát, mert mindig talpára esett, mint a macska. A hosszú úton,
Szigligettől Siófokig, csak azért aggódott, hogy el ne késsen; s amikor a sötét víz füléig hozta
Rozi sikolyát, megörült, hogy jókor jött: mátkája még él. S ha Rozi és, ő még a pokol izzó ajtaját
is kinyitja érte.
A sok hányódásban-vetődésben nem volt ideje a félelmet megismerni. A legszorongatóbb
helyzetből is kivágta magát, mert mindig talpára esett, mint a macska. A hosszú úton,
Szigligettől Siófokig, csak azért aggódott, hogy el ne késsen; s amikor a sötét víz füléig hozta
Rozi sikolyát, megörült, hogy jókor jött: mátkája még él. S ha Rozi és, ő még a pokol izzó ajtaját
is kinyitja érte.
A hajón, amelyre fellopózkodott, nem talált senkit. Sötét volt és csönd, csak a partról
derengett a tábortüzek lángsörénye, a hallatszott a dobok pergése, a sípok vijjogása.
Megmarkolta tőrét, keresztüllopakodott a fedélzeten. Megállt, hallgatózott. Nem követte senki.
Maga sem tudta, miért – talán az ösztöne sugallatára -, beretvaéles tőrével átvágta a
kenderkötelet, mely a két hajót egymáshoz kötötte. Így lopakodott végig a hajókon, mindenütt
elmetszve a kötelékeket maga mögött, míg csak közelebb s közelebb nem ért a fáklyafényhez.
Itt aztán meglátta, akit keresett. Egy pompás öltözékű török katonával szemben, két markos,
sötét bőrű óriástól közrefogva ott reszketett könnyes arcú mátkája. Darabos Ferkó szíve
akkorát dobbant, hogy beledöndült a melle boltozata.
Szeme szögletéből a fáklyák füstölgő, vörhenyes fényében még azt is látta, hogy a hajó telistele
van kinccsel, ládával, szőnyeggel, ruhafélével, ami arra mutatott, hogy a török itt gyűjti a
portyák zsákmányát. Nyolc hatalmas termetű janicsár őrizte a drága portékákat, állig
fölfegyverkezve, moccanás nélkül, mint a kegyetlenség szobrai. Darabos Ferkó azonban e
félelmetes strázsáktól nem ijedt meg, átlépett a ringó deszkaszálon, mely a zsákmányhajót a
flotta többi hajójától elválasztotta, egy ugrással ott termett a vezér előtt, s azon nyomban a
földre borult, épp a piros szattyáncsizmák elé. Csak arra volt gondja, hogy egy sokatmondó
pillantással hallgatást parancsoljon Rozinak, akiből már-már kiszaladt az öröm és aggodalom
sikoltása.
A vezér visszahőkölt, de meglátván a fegyvertelen gyerkőcöt, rárivallt:
- Hogy kerülsz ide, szemtelen kölyök? Ki bocsátott a színem elé? Vagy talán lopva jöttél, hogy
kikémleld hajóimat?
Darabos Ferkó a nevem, dicső padisah – szólalt meg pergő török nyelven a nyakigláb fiú. –
nem kémkedni jöttem ide, hanem a fényes ábrázatú budai pasa meghagyásából, hogy
felajánljam neked minden szolgálatomat, ügyességemet és fortélyomat.
A budai basa említésére Ali Korbudzsi szigorú vonásai megenyhültek ugyan, de gyanúja nem
oszlott el.
- Adott-e írott fermánt (okirat) a budai pasa, melyben tudtomra adja jöttödet?
- Adott, kegyes padisah, méghozzá pecsétes fermánt íratott nekem, de azt három magyar
martalóc, minden ingó jószágommal egyetemben, Fehérvár kapuja előtt elrabolta tőlem.
Ez a magyarázat nem nagyon nyugtatta meg Alit.
- Nem szoktam elhinni a dajkameséket – mondta ingerülten. – mutasd be ügyességedet, s
abból tudni fogom, valóban a budai pasa méltatott-e arra, hogy bizalmamba ajánljon.
- Ehhez fel kell állnom, fényes arcú padisah – mondta szemtelenül Ferkó.
- Hát akkor állj fel – hagyta rá Ali
- Ferkó tehát felállt, nagy lélegzetet vett, és elkezdte sorolni minden ügyességét. Ha csak a
fele igaz lett volna, nem akadt volna Ferkónál bölcsebb, híresebb és okosabb ember az egész
világon. Legalább tíz emberre való tudományt felsorolt a szájtátva bámuló töröknek. Azt
állította, hogy a felhők színéből hiba nélkül ki tudja olvasni, érdemes-e kivetni a horgot, s hogy
egyformán tud vívni, lovagolni, célba nyilazni. Muzsikálni, mégpedig hegedűn, citerán, sípon,
furulyán, bodzatilinkón, hadikürtön, dobon és még a felsoroltakon kívül két tucat hangszeren…
- Megállj! – rivallt rá Ali Korbudzsi. - Ha ekkora ismerője vagy a hangszereknek, akkor
mindjárt próbát teszünk veled. Épp azon tanakodtunk, miféle zeneszerszám ez. Ha meg tudod
szólaltatni, minden kívánságodat teljesítem, de ha néma marad, azon nyomban leüttetem a
fejed.
Így szólt, s kezébe nyomta Darabos Ferkónak saját nyenyeréjét, mely tegnap még ott lógott
Szekfűné konyhájában, a szögön.
Ferkó arca nem árulta el meglepetését. Sőt igen gondterhelt kifejezést öltött. Majd elmondta,
hogy ez igen ritka hangszer, s őneki összesen hét olyan emberről van tudomása, aki tud vele
bánni. Szerencsére – tette hozzá hanyagul – ő egyike a hétnek.
Hát akkor játssz rajta valamit – parancsolta a foki bég.
Szívesen – mondta Ferkó. – ehhez azonban le kell ülnöd, ragyogó tekintetű padisah.
A török engedelmesen leült.
Továbbá szolgáidnak is le kell ülniök! – követelődzött tovább a legény.
Ali bég intett, s kísérete meg a nyolc vérszomjas tekintetű janicsár is leült a hajó fedélzetére.
Ezenkívül –folytatta Ferkó a kikötéseit – mindenkinek be kell hunynia a szemét.
Ferkó körülnézett, nem kukucskál-e valaki; megnyugodva látta, hogy nem. A janicsárokat
ugyanis olyan vasfegyelemre nevelték, hogy inkább magvakultak volna mindnyájan, hogysem a
szemük sarkából is egy pillantásra vetemedjenek. Ferkó ekkor megnyugodva odalépett a
reszkető Rozihoz.
- Ne félj, kincsem – súgta a fülébe, s egy csókot lehelve ajkára, belecsapott a nyenyere
húrjaiba. S felzendült az édes-bús magyar dal Darabos Ferkó tiszta, ifjú hangján, mely úgy
szólt, mint az ezüst csengése:

Ágas-bogas, száraz tölgyfa,
Járnak énutánam sírva,
Katonának vagyok írva,
Azért nem möhetek haza.
Édesanyám beíratott.
Mikor bölcsőben ringatott,
Édösanyám megsiratott,
Mikor édös tejet adott.
Sírhat az az édösanya,
Kinek két fija katona,
Összeborul mind a kettő,
Úgy sír, mint a sebes eső.

Hallgatta, hallgatta Ali bég a dalt. Eleiben csak valami édes nyugtalanság lepte el szívét.
Elzsongatta a húrok zokogása, meglegyintette, mint a hűs szél, a fiú hangjának simogatása.
Ajkán szelíd mosoly bújt elő. De ahogy folytatódott a dal, melynek szavait nem is értette,
tünedezni kezdett arcáról a derű, mind szomorúbb és szomorúbb lett a lelke, ismeretlen
fájdalmak szaggatták, érthetetlen aggodalom gyötörte. A muzsikának van valami titka, amit
még senkinek nem sikerült megfejtenie. Valahonnan a melyből tör fel, s felzendül tőle
emlékeink feneketlen kútja. Ali Korbudzsi is, a török janicsár vezér, úgy érezte, hogy azt a dalt
már hallotta valahol. Talán ölbéli kisfiú korában – az édesanyjától; talán egy akácvirágos estén,
a csillagos ég alatt – az édesapjától.
Pedig Ali bég nem ismert sem apát, sem anyát, nem tudta volna megtalálni házuk helyét ezen a
földön. De ez a dal épp onnan jött, az ismeretlenből, a múltból, abból a homályba vesző
világból, melybe a foki bégnek nem lesz többé visszatérése. Szívét elszorította a bánat, s
amikor véget ért a nóta, becsukott szeméből kigördült egy könny. Gyorsan letörölte, nehogy
meglássák: egy janicsárnak nem illik sírnia. De a hangján még érződött az ellágyulás
langyossága:
- Az előbb azt ígértem, hogy teljesítem a kívánságodat. Ezért a dalért megérdemled, hogy
szavamat álljam. Mit kívánsz tőlem, fiú?
Ferkó rámosolygott Rozira, s így szólt:
- Ezt a lányt add nekem, fényes arcú padisah. – És sugárzó arccal rámutatott mátkájára. Jaj,
bár ne tette volna! A hírtelen mozdulattól kicsúszott ruhája ujjából a tőr, s odahullott a hajó
közepére, a lány elé.
A foki bég felhördült. Emberei rávetették magukat Ferkóra, hátracsavarták kezét, odakötözték
az árbochoz, kiabáltak, rázták az öklüket, fenyegetőztek. Ferkó azt hitte, végórája ütött, Ali
Korbudzsinak azonban még fülében csengtek a nóta hangjai. Nem lett volna ereje végignézni,
hogy Ferkónak bántódása essék. Elparancsolta hát a janicsárokat, s kihirdette, hogy holnap
hajnalban fejét veszik a kémnek. Rá sem nézett többé a fiúra, attól féltében, hogy
ellágyulásában megmásítja saját parancsát. Erőt vett magán és kíséretével együtt elhagyta a
hajót.
Elvonultak a fáklyahordozók is. Sötétség borult Ferkóra; csak egy árva kis olajmécs pislogott
a hajó farában. Úgy megkötözték, hogy moccanni sem bírt. Nézte az eget, s látta, hogy egy
nagy és súlyos felhő húzódik a csillagok elé. Bőrén érezte a szél első fuvalmát, tudta, hogy
vihar készülődik. Szomorúan feküdt, tehetetlenségre kárhoztatva, de egyszer csak egy édes
hang suttogása ütötte meg fülét:
- Hol vagy Ferkó?
- Az árboc tövéhez kötöztek, Rozikám – súgta vissza.
- Akarod, hogy levágjam rólad a kötelet?
- Hogy tudnád levágni rólam a kötelet?- kérdezte.
- A te tulajdon tőröddel. Azt itt felejtették.
Egy perc múlva érezte, hogy keze-lába szabadon mozog. Magához húzta mátkáját, megölelte,
megcsókolta. Aztán fölnézett az égre. A sötét felleg már Tihany fölé borult, a szellő széllé
erősödött, a hajó meg-megingott alattuk.
- Rozikám, csúsztasd a kezembe a tőrt – suttogta.
- Mit akarsz kezdeni vele? Tele van őrökkel a hajó!
- Meg akarom mutatni nekik a szigligeti várat – súgta mátkája fülébe Ferkó.
Kezében a tőr markolatát szorongatva, nesztelenül a hajó orrába kúszott. Egy mozdulattal
elvágta a horgonykötelet. Érezte, hogy a hajó lassan kimozdul álló helyéből, a szél kedvező
irányból fújt; ha csak egy kicsit is megerősödik, hamarosan kisodorja őket a nyílt vízre.
A szél mintha megsejtett volna Ferkó óhajtását, nemcsak egy kicsit erősödött meg, hanem
nagyon. Néhány perc múlva már halkan muzsikálni kezdett a z árboc kötélzetében. Ferkó látta,
hogy a parti fények lassan távolodnak, összezsugorodnak, elhalványodnak. De már messze
kint jártak, túl a nyúlgáton, mikor az egyik szundikáló őrszem észrevette a bajt. Ijedten
fölordított, odahívta társait, nagy karattyolás kezdődött törökül, aztán még nagyobb futkosás,
kiabálás, kapkodás. Eközben viharrá erősödött a szél, a hajó pedig tehetetlenül vitorlák és
kormányos nélkül sodródott a hullámzó vízen Tihany felé.
A parton senki nem hallotta, az elszabadult hajón maradtak segélykiáltásait. Ott ugyanis
hamarosan más bajjal kellett a töröknek szembenézni. Rájöttek, hogy valamilyen ördögi kéz
súlyos kárt tett az úszó várban. Öt, tíz vagy talán még annál is több hajót már csak horgonya
tartott, s azok a karvastagságú kötelek, melyek egymáshoz szorították a hajókat, üresen lógtak
a vízbe. Mikor a vihar lecsapott a foki öbölre, egyszerre megmozdultak ezek a hajók.
Elszabadulni nem tudtak, mert a horgony visszahúzta őket. Nekilódultak egymásnak,
távolodtak, s újra egymásnak mentek; a hullám feldobta s lenyomta őket, mikor pedig már teljes
tombolásában őrjöngött a vihar, azok az ide-oda csapódó hajók – mint megannyi szekerce –
ütötték-verték egymást. Mire a vihar elzúgott felettük, alig maradt használható török hajó a foki
kikötőben, de akadt olyan gálya is, melynek csak tört árboca látszott ki az öböl vízéből.
A vihar derékba kapta a Balaton közepén Ferkóék hajóját is. A janicsárok félőrülten rohantak
ide-oda. Hajós nem volt közöttük egy se, mert a janicsár csak egyfajta tudományt ismer: a
háború tudományát. Nem tudtak bánni a kormánnyal, nem tudták felhúzni a vitorlát – márpedig
a kormányos nélküli hajó tehetetlen játékszere a viharnak… Hol féloldalra dőlt, hol a hajó orra
magaslott a hullámok fölé, melyek át-átcsaptak a fedélzeten, s egyszer csak lesodorták a
hullámsírba az egyik janicsárt. Társa, aki a kezét nyújtotta a vízbefúlónak, eltörte a karját, s
ettől a többi aztán végképp elvesztette a fejét. Többet vesztettek, mint fejüket. Még a
büszkeségüket is elveszítették, mert egy idő múlva odajöttek Ferkóhoz, mátkáját átkarolva még
mindig az árboc tövében üldögélt, s így szóltak hozzá:
- Te, aki annyi ügyességben vagy jártas, ismered-e a hajóvezetés tudományát?
Ferkó végignézett siralmas porkolábjain, s csak úgy foghegyről válaszolta:
- Tízszer ekkora hajókat szoktam kormányozni, százszor ekkora viharban!
- Akkor kegyelmezz életünknek, uram, és vedd kezedbe hajónk kormányzását!
Ferkó sajnálkozva csóválta fejét:
- Szívesen segítenék rajtatok, de nem tehetem. A mátkámat kell vigasztalnom.
- De hát mindannyian elveszünk a hullámokban, uram! – kiáltozták a kétségbeesett
janicsárok.
- Nem mindnyájan – vigasztalta őket Ferkó. – A mátkám meg én tudunk úszni .
- De mi nem tudunk! – ordítottak a janicsárok.
- Szeretnék rajtatok segíteni – mondta Ferkó -, bár ez fölöttébb bajos. – Elhallgatott, mert egy
hullám söpört át a hajón, s lesodorta az egyik janicsárt. A magmaradt hat csak annál jobban
ordítozott.
- Már csak hatan vagyunk, uram! – kiabálták kétségbeesetten.
- Kivezetem a hajót a viharból, ha oda mehetek vele, ahová én akarok.
- Azt teszel, uram, amit jónak látsz, s mi mostantól fogva szolgáid vagyunk.
- Jól tudom – mondta Ferkó egy kis gondolkozás után -, de csak addig, amíg elcsendesedik a
szél. Aztán újból megjön a szavatok, nyomorult pogányok!
Nem nyúlok én addig s kormányhoz, míg minden fegyvereteket ide nem hordjátok a lábam elé.
A janicsárok kint a szárazföldön nem féltek semmitől, de most a hullámokon hánykolódó
bárka, a süvöltő szél, az egész, poklok hangulatát felidéző fertelmes hangorkán elvette minden
bátorságukat, s úgy reszkettek, mint a vénasszonyok.
- Vedd, uram, a fegyvereinket, a vízzel úgysem harcolhatunk – könyörögtek. Csak vezess ki
ebből a pokolból!
Amikor a fegyvereiket lába elé dobálták, Ferkó még külön-külön átkutatta őket, nem tartottak-e
meg valamit. Aztán kiválasztott két pisztolyt, két handzsárt (ívelt pengéjű, rövid szúrófegyver) és
borotvaéles tőrt, a többit lábának egyetlen mozdulatával betaszította a vízbe. Az egyik pisztolyt
övébe dugat, a másikat átnyújtotta mátkájának, s ugyanezt tette a két handzsárral és a
étőrökkel is.
Aztán odafordult a janicsárokhoz:
- Hát megmentelek benneteket, de nem hazudok nektek. Tudjátok meg, hogy a hajót átviszem
Szigligetbe, s tudjátok meg azt is, hogy ti ott foglyok lesztek, de jobb élő fogolynak lenni
szárazon, mint halott janicsárnak a víz fenekén. És jobb dolog rabkoszton halat enni, mint ha
titeket esznek meg a halak. A életetekért felelek-, folytatta-, egyikőtöknek sem fog a hajaszála
sem görbülni, sőt azt is megígérem, hogy a szigligeti várban emberségesen bánnak majd
veletek. Ha pedig ott rendes ember módjára teszitek dolgotokat, idővel szabad emberek is
lehettek, Magyarországon még a rabnak is jobb a dolga, mint nálatok a janicsárnak.
A török katonák nem voltak ilyen emberséges beszédhez szokva. Szörnyen tetszett nekik ez a
fiatal legény, s a legöregebb csaknem boldogan kiáltotta:
- De neked sem görbül meg hajadszála sem tőlünk ezen a hajón! Lásd, egy tőrt elrejtettem a
kabátom alá, most azt is eldobom. Parancsolj, uram, s mi engedelmeskedünk.
Ferkó most a kötelekhez parancsolta őket, s megmondta, mikor melyiket húzzák. Pár perc
múlva már fent voltak a vitorlák, de csak ott és annyi, amennyit a hajó megbírt ebben a veszett
időben. Most már arra vitte a hajó a gályát, amerre Ferkó akarta. Keményen megmarkolta a
kormány rúdját, s hét és fél órás szerencsés hajózás után, kora délelőtt horgonyt vetett a
szigligeti öbölben.
Az Óvárból már régen látták a hajót. Látták azt is, hogy török gálya, s csodálkoztak
nagyon, hogy egyedül közeleg. Most vízre szálltak a naszádosok is, és harcra készen siettek
elébe. Akkor már a hegyről is látták, hogy nem ellenség jön.
Ferkó fehér ingéből s az egyik janicsár piros kabátjából zászlót eszkábált össze, Rozi pedig
fehér kendőjével integetett a parton levőknek. Mire a gálya kikötött, a várból megérkeztek
Lengyel Gáspár huszárjai, s ott állt a parton a remegő Szekfűné is. Egyik szemével sírt,
másikkal nevetett, mikor megölelte elveszettnek hitt leányát.
A huszárok vezetéklovat is hoztak, s arra ültették fel Darabos Ferkót. Annak azért közben
arra is volt gondja, hogy hat megmenekült janicsárt ne bántsa senki. Négy hajdú fogta közre, de
még csak meg sem kötözte őket. Fent a várban majd eldolgozhatnak: a sáncokon, akár
esztendeig.
Ferkó maga mellé emelte nyergébe Rozit, s úgy indultak, szinte diadalmenetben a vár felé. A
címeres kapuban ott várta őket a kapitány. Megölelte a hős legényt, aki egymaga visszahozta
mátkáját, s még egy hajót is zsákmányolt a rabló foki töröktől. Hazatérésük örömére nagy
vigasságot rendeztek, velük mulatott az egész várőrség, s még a nyenyere is belefáradt a
háromnapos nótázásba.
Ali Korbudzsi dúlt-fúlt, tajtékzott haragjában, s véres bosszút esküdött a szigligeti magyarok
ellen. De egy évbe is beletartott, míg a török új hajóhadat tudott felszerelni, még nagyobbat,
még erősebbet. Addigra azonban megerősítették a szigligeti hajóhadat is, s bár a török hajók
nagyobbak voltak, a balatoni sajkások jobban győzték tudással és vitézséggel.
A foki bég nem állhatott bosszút sohasem. Támadhatott vízről vagy szárazról, serege előtt
nem nyílt meg a szigligeti várkapu, s a büszke vár – sem akkor, sem később – nem jutott a
török kezére.

UTÓSZÓ
(RÉSZLET)


Van harminc esztendeje, ahogy a füredi Tamás-hegy oldalában, egy vén pince lépcsőin ülve
néztem az alkonyi fényben fürdő Balatont.
Fiatal szemmel és fiatal szívvel láttam a tündérszép vidéket, s hallgattam Pintér néni motyogó
szavait.
Az öregasszony ott ült mellettem a kövön, ölében egy kosár frissen szedett mandulával. És
mesélt. Vaksi szemével maga elé pislogva hántotta ki a zöld burkából a sima héjú, fényes
újmandulát, s közben csendesen mormogott maga elé.
Ahogy a táj egyre szebbé, valószerűtlenebbé vált az alkonyi fényben, úgy váltak mindig
valószerűbbé az öregasszony történetei. Néztem a csodálatos vidéket: a Tihanyi-félsziget
vulkanikus hegysorát, a Csúcs-hegyet. Ahol római őrtorony állt, az Óvár szeles fennsíkját a
vaskori földvár sáncainak körvonalaival, s oldalában a rejtelmes barlanglakásokkal, melyekben
orosz barátok laktak valamikor, az örvényesi öböl hajlatát, ahol, azt mondják, elsüllyedt falu
fekszik a víz alatt. Mögötte ott tudtam a hatalmas badacsonyi hegyet, a Tapolcai-medence
bazaltvulkánjait, ormukon Csobánc, Szigliget vadregényes romjaival.
Az öregasszony mesélt, varázslókról, tündérekről s egy boszorkányról, aki nem is nagyon
messze onnan, egy „ördöngös kastélyban” élt, s elmesélte azt is, hogyan keletkezett a tó,
amely ott szunnyadt alattunk. Mire a mese végére értünk, már azt hittem, hogy bíborfényben
úszó tükrén tündérek táncolnak tücskök zenéjére.
Azóta is járom a Balaton partjait, gyűjtögetve mindazt, ami szép, érdekes és tanulságos ezen
a vidéken. Igyekeztem feltérképezni a természeti és emberi történelem emlékeit. Akadt mesébe
való eset is. Ebben a kötetben szerettem volna újra végigjárni – bár csak mesében – az egész
vidéket. Úgy válogattam tehát az emlékekből, hogy a Balaton partjainak és hangulatának
minden lényeges eleme legalább felvillanjon a történetekben. Azokat a motívumokat, amelyeket
már régebben feldolgoztak, de amelyek nélkül nem lett volna teljes a kép…
Helyenként járt utat követtem, s az irodalomban már régebben ismert dolgokra
támaszkodtam. Helyenként azonban alig volt több fogódzóm egy-egy névnél, képnél, sírkőnél
vagy természeti jelenségnél. A jegyzetekben ezeket is feltűntettem. A mesék gyökereinél olyan
mélyre ástam mindig, ahol és amennyire lehetett.
A Balaton környékét különösen gazdagon népesítik be a földtörtének és az emberi történelem
emlékei: vulkánok, sziklák, érdekes növények, épületek, sírkövek, barlangok. Ezekhez igen
sokszor fűződik valamilyen magyarázat, történet, mely részben emlékezés, részében
tudományos kutatás eredménye. A hagyománynak ezek az elemei csak ritkán kerekedtek
irodalmi értékű mesékké, regékké vagy elbeszélésekké. A Balaton környékén élő nép sem
formálta őket népmesékké. A Balaton környéki népköltészet része az egész népköltészetnek;
helyi motívumokat főként egy-egy név vagy a vidék sajátos termelési formái vittek bele…
Az a szándék, hogy egy vidék természeti és történelmi emlékeit mesékkel, legendákkal fonják
körül, alig több százötven évesnél. A Balaton-vidék ilyenszerű meséinek nagy részét is a
romantika kora szülte… A Balaton és a Balaton-vidék napjainkban az egész nemzet öröme. A
könyv meséi, regéi, történetei pedig az egész Balaton környékének természeti, történeti vagy
irodalmi emlékeihez fűződnek, fontos törekvésük az is, hogy felidézzék a Balaton-vidék
hangulatát, sajátos szépségét…
A könyv a magyar ifjúság számára készült, szép hazánk egyik legszebb részéről.


(Lipták Gábor: Aranyhíd. Bp., Móra, 1968. 139-163, 421-423. o.)

Találatok: 3085
DMC Firewall is a Joomla Security extension!