Jókai Mór - Útleírások

 

JÓKAI MÓR

ÚTLEÍRÁSOK

ÚTI KÉPEK,

A BEFAGYOTT BALATON,

AZ ÖLELKEZŐ VÁRROMOK


„Útitársam egy angol borkereskedő, ki Balaton melléki borokra terjeszté ki figyelmét, Mr.
Wilkins, egész a siófoki útnyílásig afölött elmélkedett, amit – nem látott. Nem látott az egész
úton zöld vetést. Kifagyott-e a búza? Vagy nem is vetettek az idén? Vagy kiették az egerek? A
nagy róna valóban olyan, mint egy ugar. A siófoki agyagpartok résnyílásánál aztán beszélhetett
már arról, amit lát. Az egész hatalmas kis tenger végig befagyva. A hullámzó fellegeket,
partokat visszatükröző élő lap helyett egy holt mozdulatlan zöld síkság, oly sötét, mint a
malachit, fehér vonalakkal átcikázva, a távolban mozgó hangyatömegek elszórva rajta:
halászok, korcsolyázók; ma éppen ünnep van, mindenki mulat. Ez a második jégkérge a
Balatonnak ez idén. Az első odakinn hever már a somogyi homok fenyéren; hosszú fehér
bástyák, összedűlt palotasorok alakjában, azt egy északi szél verte ki oda mind, s a tél második
páncélt vont helyébe. A Balaton is luxust kezd űzni, kétszer változtatja a toilettjét egy
farsangon.
A Tihanyi-félszigeten túl új tüneményt mutat e bűvös kép, ott is be van fagyva a tó; ugyanazon
malachit födél rajta, hanem a somogyi parthoz közelebb egy óriási hosszúságú rianás vonul
rajta végig Tihanytól le Badacsonyig, s a szétnyílt helyen azúrkék víztükör ragyog. A zalai
hegyek száz meg száz apró borházakkal vannak fedve, miket a nap arannyal festett, s a
ragyogó pontok azon a hosszú szabad víztükrön úgy tűnnek fel, mintha futó fáklyák volnának,
míg a jéglap maga visszfénytelen marad. A tündérlámpások ott az égszín úton versenyt futnak
velünk, ameddig a Balaton tart, s míg egy másik bűvmutatványa a láttani csalódásnak másfelé
nem ragadja a figyelmet. Két ősi várrom tűnik fel a zalai hegyek között, mik a sebesen rohanó
vonatról úgy tűnnek fel, mintha egymás előtt és mögött járnának-kelnének. A két várrom
Csobánc és Szigliget. Ezek is sietnek egymáshoz; méltóságos vonulással közelednek egymás
felé, már összetalálkoznak, Szigliget eléje vonul Csobáncnak, de az nagyobb, mint ő, s mikor
Szigliget egész előtte áll, a csobánci rom az ő tornyai fölött tűnik elő. Akkor talán a két
várkísértet szellemlakosai átbeszélgetnek egymáshoz. Aztán megint búcsút vesz egymástól a
két várrom, szellemsuhanással elvonul délnek, északnak. És ezt a bűvmutatványt mindennap
hatszor ismétlik a vasúton jövők-menők előtt…”
(Irodalom: Országos Széchenyi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtára)

A MAGYAR TEMPEVÖLGY

(RÉSZLET)


„… Szekéren ülve haladunk végig a völgyön, mellynek minden kövét összegyüjté a regék
irója, Kisfaludy Sándor, azokból alkotott magának síremléket. Az általa megénekelt vidék most
is szebb, mint a többi. Az egész országon átok gyanánt feküdt az aszály, kiszáradt avar
mezőket lehete látni mindenfelé, de Csobáncz, Tátika, Rezi, völgyeiben most is a virágos volt a
rét, a fű most is buján és gazdagon nőtt ott e várak alján. Még sem hiába hullt hát, a hol elhullt
a jó hősök vére, s nem hiába hullt utánuk a szegény hegedősök könyve; a fű, a réti virág
legalább háladatos maradt érte.
Ki ne ismerné e szép regéket? a ki még nem hallotta hirüket, ismerje meg Kisfaludy
költeményeit, mert azoknak minden sora a mi vérünkből való bér. A ki még többet is akar tudni;
kérdezze meg sorban a falvak öregeit; az irástudó jegyzőket, a tanitókat, minden dombról,
minden kőhalomról uj regét tudnak neki mondani.
17
A ki Szigliget alatt jár, ne feledje el magának megmutattatni a megáldott és a
megátkozott halmot: nem messze feküsznek az uttól. Régen történt, még a regényes
nyilvesszök idejében, hogy egy heves izzó vérű vadász megszeretett egy fiatal lyánkát; azt nőül
kérte, de a leány nem adta neki kezét, mert szivét egy ifju paraszt legény birta; s szülői is
inkább ahoz akarták adni. – Farsangra volt kitűzve a menyegző napja; a vőlegény násznépe
átjött Sümegről a menyasszonyért; szép szánut volt, csengős, lobogós paripák vágtattak a
fehér uton a lakadalmas néppel. Az elutasitott vadász egy odvas fa háta mögül nézte őket. –
Mikor az a szán is közel jött hozzá, mellyen a menyasszony ült, hirtelen egy nyilat tett tegzére s
azzal keresztül lőtte a leányt. Az ott meghalt vőlegénye karjai közt, piros vére befesté a havat.
A násznépe üldözőbe fogta a gyilkost s nem messze a helytől utolérve agyonveré. – A
meggyilkolt leányt aztán eltemették az ut egyik felére, a másik felén pedig behányták kövekkel
a gyilkos holttestét, mellyből azután nagy halom támadt, mert később is minden azon menő
hajitott reá egy követ; ez a szokás még maig is fennmaradt ott. – A bekövetkezett tavaszszal a
meggyilkolt leány sirján vadrózsa bokor kezdett támadni, a gyilkosét pedig ellepték a sötétkék
iringó tövisek, miket ha megszáraszt az ősz s letépve maga előtt kerget a szél, a nép ugy
nevez: hogy „ördögszekérl.”
És csodálatos! a rózsabokor maig is ott virit a zöld halom tetején, pedig senki sem
ápolja; s a kőhányás most is tele van iringó tüskével, pedig egyre hajigálják rá a követ az azon
menők.”
(Irodalom.: OSZK Elektronikus Periodika Archívum és Adatbázis digitális folyóiratbánya)

AZ ARANY EMBER

(RÉSZLET)


„Timár naphosszant elült e tó partján, hallgatva annak rejtelmes beszédét; néha a
legcsöndesebb időben elkezd az zajlani, színe smaragdzöldre változik egész a végtelen
messzeségig olyankor, s a méla zöld hullámszín fölött egyetlen vitorla nem jár; semmi hajó,
komp, dereglye: mintha ő volna a holt tenger.
Csodálatos kettős ereje van e tónak: a testet megedzi, s a lelket elkomorítja. A mell
felszabadul, az étvágy kegyetlenül követelő lesz; hanem amellett valami méla, bánatos érzés
lepi meg a kedélyt, mely a regevilágba andalít vissza.
A festői hegycsoportok a tó partján még koronázva vannak a közelmúlt hőskor várromjaival;
Szigliget, Csobánc várkertjeiben még zöldül a zsálya és levendula, miket az elmúlt családok
asszonyai ültettek oda; de a falak évről évre roskadoznak, egy-egy torony meredek fala dacol
még csoda módon a zivatarral. És amit élők laknak, az is a mulandósághoz közelít. Maga a
tihanyi hegyoldal folyton omladozik keleti oldalán, vén emberek még arra emlékeznek, hogy a
kolostort társzekerekkel lehetett körülkerülni; később már csak gyalogút járt el fala mellett; ma
már éppen a meredély szélén áll, s a görgeteg kő egyre hull alá Endre király tömör épülete alul.
A hegytetőn fenn két tengerszem volt: már az is elenyészett; az út mellett puszta templom
düledez; a falu helyén legelő van. S a nagy tó a belehulló kövekért özönvíz előtti
csigakövületekkel fizet; kecskeköröm alakú kagylókat hányt ki a partjaira; és minden, ami
benne lakik, oly idegen, oly különböző más vizek lakóitól, mintha ez a tó csakugyan egy
elmaradt leánya volna az egykor itt úrkodott tengernek, s még most is tartogatná emlékeit
messze távozott anyja, a tenger után. Halai, csigái, kígyói, még rákjai közt is uralkodó szín a
fehér: azok más vízben nem laknak, iszapja kristálytűkkel van tele, miknek érintése éget és
gyógyít; spongyája hólyagot húz a bőrön, s egész vize édes és iható. Sok embert ismerek, aki
valósággal szerelmes a Balatonba.”

(Irodalom: Országos Széchenyi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtára)


(Jókai Mór /1825-1904/ A legnagyobb magyar elbeszélő. 1857 nyarán az Anna-bál utáni
időkben járt először a Balatonnál. Füreden szállt meg, majd Tihanyban és a harmadik napon
Keszthelyre kirándult a Kisfaludy gőzössel. Kocsin tért vissza Balatonfüredre, bejárta és
lerajzolta a Balaton-felvidéki várromokat. Számos regény, kisregény és útleírás készült
Balatonfüredi házában.)

Találatok: 2276
DMC Firewall is a Joomla Security extension!