Kisfaludy Sándor - Szigliget (Első ének)

 

Kisfaludy Sándor
(1772–1846)

 

Szigliget
(1833)

 

Volt az idő, hogy a magyar,
Ha külföldre rándula,
És ott jobbat, szebbet látván,
Bár keveset tanula,
Haza térvén szülőföldét
csak gúnyolá és megveté,
S tettel szóval majmolgatni
Csak szomszédját szereté.
A magyar most másként tesze:
Jóból, szépből példát veszen,
Nemzetére illeszti,
S hazájában terjeszti.


Első ének

1.
Siralmasan kong a harang
Szigligetvár tornyában.
Hogy, ki húzza,szívből húzza,
Érezhető hangjában.
És pedig ez az életnek
És halálnak harangja:
Ekkorig csak keresztségnek,
Vagy tornak volt hírhangja.
Eddig ez mást nem hirdetett,
Mint, ha meghalt, vagy született
Egy-egy ura e várnak
S ezt uraló határnak.

2.
Halált hírdet most a harang;
Siralom kong hangjában:
Halva fekszik Szentgyörgyi Pál
Búba merült várában.
Ifjúkori bajnoksága
Megbénítván korán őt,
Szinte nyolcvan évig látta
Innen folyni az időt,
Mely a magyar nemzetséget,
Hatalmat és dicsőséget
Akkor folyvást nevelte,
S nagy fénypontra emelte.

3.
A halottnak ősz fejénél
Egy szép szőke leány sír.
Nap nem látott szebbet jobbat;
Azt beszélte a köz hír.
A holtnak ez nem gyermeke:
Hanem rokon árvája;
Mint leányát úgy nevelvén,
Lőn ez szépség csudája.
S lön halála Szentgyörgyinek,
Mert csak Ilka kelleminek
Észt zavaró bájai
Most e halál okai.

4.
Szentgyörgy Pál nőtlen volt. Előtte
halt bátyjának
Onokája, Gábor úrfi,
Örököse várának.
De ez bajnok királyával
Most ez oláh földön járt;
Kit azonban Pál úr s Ilka
Már naponként haza várt.
Esztendeje rég elmúla,
Hogy az oláh harcz kigyúla;
S ő felszökvén lovára,
Csapattal ment Budára.

5.
Mikor elment, az éltes hős
Imezt mondá Gábornak.
„Tagja lészsz most, kedves öcsém,
a vérharczos tábornak,
Melyb l soknak ő külföld gyomra
nyelendi majd csontjait;
Sok, mint velem történt, csonkán
Hozza vissza tagjait.
Reménylem, hogy te sértetlen
S ellenségtől meggyőzetlen
Hozod vissza testedet,
Szívedet és lelkeset.

6.
Isten hozzon épen vissza
Őseidnek várába,
S Ilka, kedves leányomnak
S ápolómnak karjába,
Mert, hogy egymást kedevelitek,
Előttem nem titok rég.
Legyen áldott a közetetek
Támadt s táplált szövetség!
Ilka szegény értékében,
de oly gazdag érdemében;
Hogy királlyfi létemre
Sem kötnék mást kezemre.

7.
Hihető, hogy mire megjössz, őseink
közt nyugszom már.
Téged Ilka öröködbe
És karjába biztos vár.
A mi ősi, neked marad,
Szerzeményem Ilkának:
Mert egyedül a jó lélek
Szíves lelkes gondjának
S nem egyébnek köszönhetem
Nyolczvan évre vont életem.
Isten veled, ifjú hős!
Légy bölcs, bátor és erős!”

8.
„Tartson Isten, kedves bátyám!
Tartson, Ilkám, tégedet!
És te tartsd meg nékem szelid,
Tiszta szíved s lelkedet!”
Így válaszolt Gábor úrfi
Hullámzó kebeléből.
Melyből S megindulván, ezt mondja még,
Könny cseppenve szeméből:
„Ha ott veszek, ha megtérek,
Jutalmat csak tőled kérek:
Vagy sajnáló könnyeket,
Vagy éltető kéjeket.”

9.
S elment. S tovább esztendőnél
Vitézkedve harczola.
A királynak több ízben volt
Védője vagy gyámola.
Most a király hadaival
Visszatérvén Budára,
Gábor úrfi késedelme
Búsan hatott Ilkára.
Gábort sebe tartóztatta,
Mert az Budán gyógyítatta.
Épen kívánt megtérni
És - jutalmát megkérni.

10.
Miglen Gábor harczolni járt
Addig olasz útjából
Haza térve Dresfy Zsigmond,
Ki fellengő vágyából,
A mennyire tudománynyal
Agyát jól megtöltötte,
keble kincsét és erejét
Annyira elköltötte;
Egyébiránt nagy birtokos,
Kapos ura, elmés, okos,
Kevéky, meghitt, vakmerő.
Buja, buja, léder fi volt ő.

11.
Hírül vevén Zsigmond úrfi
Ilka csuda szépségét,
Lángolt vágya, megszerezni
Eenek esmeretségét.
S a negédes czifra ruhát
Öltvén legott tetére.
Sokkal czifrább szolgájával
Felült délceg ménjéra;
És megbízván érdemében,
S nem kétkedvén győzelmében.
Beköszsönte Ilkánál,
S a várnak agg uránál.

12.
A szép leány kellemei
Kapos kevély urának
Ingerlékeny érzékire
Oly erővel hatának,
Hogy a pajkos a báj-lépbe
Legott belé tapadott,
És magában, titkon, ím ily
Gondolatra fakadott:
„Nagyít a hír, ha szárnyra kél,
Itt valóság több a hírnél:
Ily szépet nem teremte még
A magyar vad föld és ég.

13.
Szép valóban! Gyűjteménye minden
bájak, kellemnek,
Mely remekké alkotója
Egy szép leány-tetemnek.
De csak szép test! Hibázik benn' ,
(S az itt nem is terem még)
Az a férfi bolondító,
Semmisítő tehetség:
Nincs szikrázó elméssége,
Nincs ömledő gyengédsége,
Némák lomha szemei;
Nem melegek tüzei.

14.
Feleségnek szegény volna,
S utóbb talán unalmas;
De kívánat-orvoslónak
Felséges és hatalmas.
Lélek kell, mely körülfonja,
Elme, mely felgyúlaszsza;
Nyelv, érzékit érzékit ingerelni,
Szívláng, mely felolvaszsza.
Olasz szépek hódítója,
szívek merész ragadója,
Meggyőzök tán egy leányt,
Ki butáknak fügét hányt.”

15.
Imígy érzett s gondolkodott
A lelkében testében
Külföldön megromlott betyár.
S szerelmes vad dühében
Feltevé, hogy Szigligetben
Olyan tőrt és lépet vet,
Mely bizonynyal megfogja majd
A magános verebet.
S előbb ritkán s futólag,
Utóbb gyakran s múlatólag
Látogatván a leányt. Százféle tőrt és
lépet hányt.

16.
Eleinte kedvet talált
Az olasz föld lakosit,
Szokásait és míveit,
Szép vidékit s városit
szépen festő s elbeszélő: -
A nép múlatságait,
Asszonyinak s leányinak
Kedvet töltő bájait
Elevenen rajzolgató
De csakhamar gyanítható
Lön oka itt jártának,
Nagy bújára Ilkának.

17.
Mert bár feleségét venni,
Csak kedvet sem színlene;
Sőt a magát-megkötéstől
Írtózást jelentene:
Mégis elég vakmerő volt ostromolni a
szüzet,
S bija beszéd s inger által
Gyújtni benne a tüzet, -
Hogy Ilka már sokallotta,
S a fajtalant befvádolta:
„Ments meg , apám!” könyörgött;
S Pál úr mordon mennydörgött.

18.
Most, hogy Dersfy, ki szégyenlé
Ilkától nem méltatni,
Megint eljött, a makacs vár
Ostromlását folytatni,
Pál úr, ki a csarnokon ült
S vendégét ott fogadá,
A csábító betyártlegott
Haraggal megtámadá:
„Becsüületes vendégeket,
Emberséges embereket
(Úgymond) mindig becsülök,
és láthatnom örülök.

19.
Míg ilyennek tarhatálak,
Kedveltem itt létedet
De miolta tudom, ki vagy,
Kívánnom kell mentedet.
Mert nemteken viselettek
Megbántván leányomat,
Megsértettél önmagamat, s
meggyaláztad házomat-
Ha mint szegény becsülendő:
Mert Gábornak jegyese,
S mihelyt megtér, hitvese.

20.
A fajtalan, erkölcstelen
Társalkodjék barmokkal,
Kik sem Istent nem esmérnek,
sem erkölcsöt, sem törvényt,
Sem nemesebb emberséget,
Hanem csupán kényörvényt.
Itten díszlik s divatoz még
Ősi erkölcs és emberség.
Vidd bűnkényed hát oda,
Hol nincs törvény s kaloda.”

21.
Így az öreg. Haragjában
Lélekzete megakadt.
Bámúlt Dersfy. Szégyenében
S mérgében majd megfakadt.
„Felberzent hát (mondá gúnynyal)
A nyomorúlt babuta?
Jele, hogy nem tanúlt élni,
S mint libája, ily buta.
Itt, mint látom, nem derült még;
Vastag itt még a setétség;
És a magyar szabadság,
Látom, vakság és vadság.

22.
S te, vén bankó! Hányni mered
Magyar emberségedet,
Mikor oly vad durvasággal
Fogadod vendégedet?
Sánta medve! Barlangodnak
Lévén örök lakosa,
Azt véled,
Hogy a a csinosb is
Morgó sípod tánczosa?
Csak dög-kapta vénségednek
Köszönd azt, hogy leheltednek
Itt végét nem szakasztom
S lelkednek ki nem dagasztom.

23.
Tartsd magadnak és fajodnak
Kóczból szövött árvádat,
S a nemes fajt szaporítni
Zárd ólba két marhádat.”
Mondta, s indúlt, pjál urat ez
Oly méregre lobbantá,űhogy
gyámbotját a sértőnek
Teteméhez zuhantá.
Dersfí nyílként visszapattant,
S az öreget, szinte csattant,
Főbe lökte öklével;
S elszígúldott tettével.

24.
Szegény öreg öszverogyott.
A csanokra ugratá
Ilkát is a nagy zördület,
Mihelyt fülét meghatá;
S oda rohant, kedves atyját
Felemelni fektéből;
De hajh! Lelke a nemesnek
Eltűnt már agg testéből.
Az ütés, mely őt agyában
Érte forró haragjában,
Villámnak volt csapása,
S éltének lőn oltása.

Találatok: 2524
Our website is protected by DMC Firewall!